GicléeFactory GicléeFactory GicléeFactory GicléeFactory GicléeFactory

Posts By :


Budapest Photo Festival

Budapest Photo Festival

28th of February opened the Budapest Photo Festival, at the Art Galery.  The event was opened with exhibition of Alex Webb / The Suffering of Light.

At the opening Szegő George, director of the Kunsthalle held a toast, followed by David Kostelancik the United States Embassy in temporary charge d’affaires speech at the Festival under the patronage opened Szalay Bobrovniczky Alexandra Municipality of Budapest human Deputy Mayor at the event, finally, the artist Alex Webb greeted the audience.

The program series is a two months long celebration of photography wich will be held for the first time in Hungary in the spring of 2017. With this the organisers’s dream come true. The idea behind the creation of this festival is to provide an overview featuring the clasical values, photography traditions and exciting trends and artists of contemporary art photography. Right after it’s foundation the Budapest Photo Festival joined the greatest Europien photo festival scene, PHEN – Photo Europe Network.

We are proud that we could be one of the support of the Festival with our modest means.

– – –

Február 28.-án nyitott meg a Budapest Fotó Fesztivál a Műcsarnokban. Az programsorozat nyitóeseménye Alex Webb / A fény szenvedése című kiállítása volt.

A megnyitón Szegő György a Műcsarnok igazgatója tartott köszöntőt, majd David Kostelancik az Amerikai Egyesült Államok Nagykövetségének ideiglenes ügyvivője beszéde után a Fesztivál fővédnöke Szalay-Bobrovniczky Alexandra Budapest Főváros Önkormányzatának humán főpolgármester-helyettese nyitotta meg az eseményt, végül a művész, Alex Webb is köszöntötte a közönséget.

A programsorozat két hónapon át tartó ünnepe a fotográfiának, mely első ízben kerül megrendezésre Magyarországon 2017 tavaszán. Ezzel a szervezők álma valósult meg. A Budapest Fotófesztivál létrehozásával a klasszikus értékek, fotográfiai tradíciók, valamint a kortárs fotóművészet kiemelkedő tendenciáinak és alkotóinak bemutatásával, igyekeznek a szervezők körképet adni, melyek területén elvitathatatlan érdemei vannak a magyar fotóművészetnek.

Büszkék vagyunk rá, hogy a támogatói lehetünk ennek a nagyszerű kezdeményezésnek a magunk szerény eszközeivel is.

Forrás / Source: Budapest Photo Festival


Art Gallery

Alex Webb

Our sit

Before the grand opening


Carlos Azeredo Mesquita

Carlos was born in 1988 in Porto, Portugal. He has a degree in Graphic Design from the Faculty of Fine Arts of Porto University (2011), and between 2009 and 2011 was a scholar for MOME – Moholy-Nagy University of Art and Design, Budapest, Hungary. He works mainly with photography, engraving and drawing. Carlos had numerous individual and group exhibitions and he is awarded by several international art organizations.

We taked with him at Giclée Factory in this April.

GF: When did you come to Hungary first time?
CAM: In the summer of 2008, for a week, as a tourist.

GF: Where did you hear about MOME?
CAM: When I decided to go on Erasmus for a semester abroad, I looked at the partner schools my home university had. MOME is, among quite a lot of others, one of options we can choose from, and I picked it.

GF: Few days ago we printed some new pictures for THE OTHERS . Tell me about these series. Where did come from the idea that you take pictures about underground lines? (passengers of underground)
CAM: The idea came from my need to better understand the place I was living in, and that was Budapest at the time. I needed to look at the people closely and understand who they were, how they behaved. And I think it worked! After that first series I shot in Budapest, I started repeating the experiment in other cities in order to compare “results” (meaning, how different or similar were the people).

GF: You chose Baryt 270 paper for these images? Why do you like this paper?
I very much like this paper because of the beautiful color reproduction and texture. The images just seem to glow, as if they were almost real. A favorite of mine, no doubt.

GF: When you lived and learnt at Hungary, you found some interesting places and themes. What were these? Tell me about them.
I spent quite a lot of time visiting, investigating and documenting the large housing estates that exist in the outskirts of Budapest. That gave origin to another series, called THE RADIANT CITY.

GF: Do you plan a new exhibition?
I just opened an new exhibition very recently, at my gallery that represents me in Porto, Portugal.

About Carlos’s Work
The Others, 2012-ongoing
40×60 cm each individual image
Inkjet print on Baryt 270 paper mounted on Dubond

Tourist climb high buildings to get a panorama of cities; locals know that to see the real city one must go down to the metro. It doesn’t really matter of which generic big city we talk about for us to be sure that commuters at the metro will be exposed and forced to interact under very identical and almost laboratory controlled situations: uniform artificial lights, similar trains, crowds on peak-hours, traveling standing, recorded voices, buzzers, and so on.In the metro I found the uniformity and absence of uniqueness that would allow observing and investigating individuals in a systematic way that can be reproduced everywhere, with nearly the same precision an anthropologist would (I shot for 5 consecutive days, 4 hours during morning rush hour, 4 hours in the afternoon one) creating faux-panoramas of the trains while they call at the stations.Whatever the originality of the responses or reactions of the passengers, they are definitely imagined and measured by the viewer according to stereotypical characters: an ideal image of the consumer, of the seductive women, of the friendly couple or the virile man —difficult to say what is shaping reality and what is reflecting it.By repeating this very same experiment in cities from different geographies and historical backgrounds this series takes advantage of the apparent democracy the metro is: a place used by “everyone”, where social classes meet and move and cultures press together thus making possible a reflection on anthropology and sociology in an era of globalization and urban development.


The Radiant City, 2010
40×60 cm each individual image
Inkjet print on Baryt 270 paper mounted on Dubond

“The Radiant City” consists of a series of faux-panorama photographs that reflect on the architectural framework of the socialist legacy, carried out in the suburbs of Budapest, Hungary. Through an exercise of panoramic photography that activates certain principles suggested by serialism (we could call it “ready made serialism”), these images question the very socio-political conditioning imposed by urban matrixes developed during the socialist era in an operation of “urban archaeology” on Eastern European countries.

Throughout history architecture has been used to demonstrate and reinforce ideas and some “fundamental truths” about the societies in which it is created – the Pharaohs and the Pyramids, Versailles and Absolutism or New York and Capitalism. In systems in which Stalin, Mao or Ceausescu were the makers of “truths” architecture would naturally be a reflection of their – also moral – authority. In an ideological system dedicated to the workers and peasants the most important “philosophical” structures could not be churches or skyscrapers, but residential areas that materialized the ideal of the common good. Ideal Socialist Cities were built from scratch a little everywhere in the Soviet space and are today huge masses of concrete blocks not far from Le Corbusier’s ideas on what would be “The Radiant City” – the title of this project and of Le Corbusier’s 1935 book that proposes a new way of thinking cites; note that this “radiant” acquired over time an almost ironic load.

When visiting these suburbs I started coming across with a variety of serially arranged identical elements that were not part of the original conception of the estates and shouldn’t even be there, but that in a curious twist were as serial as the rest of the space.Based on the premise that such a serial approach to architecture would shape the reality of those who live it, I started documenting these rows of table-tennis tables, improvised garages or caravans that double as weekend markets and showing that this utopia of the “Radiant City” inhabited by uniform citizens succumbed to the circumstances or saw itself changed by the needs of those who live it.

2016.04.07. (x)



Dömölky Dániel

Dömölky Dániel Junior Prima Díjas fotós. 1985-ben Budapesten született, 2000 óta dolgozik fotósként, 2009-ben végzett a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem építész szakán. 2002-ben a Subscribe nevű zenekar fotósa lett, majd ezt követően a fotózás szinte összes területén kipróbálta magát. 2009-től a Katona József Színház, valamint a Duda Éva Társulat, 2011-től a Radnóti Színház, majd 2013-tól a Vígszínház hivatalos fotósa.

Danival a Jurányi Inkubátorházban találkoztunk, ami a kortárs művészetek, legfőképp a színház- és táncművészeti szcéna helyszíne. A házban Szmolka Zoltán grafikussal közösen rendezte be stúdióját az AIRLAB-et. Itt beszélgettünk.

GF: Mesélj erről a helyről.
DD: Ez egy csodás hely. Szeretek ide bejárni, mert amellett, hogy a tánc révén „helyben vagyis házon belül van a téma” olyan ide bejönni, mint egy laza munkahelyre – persze a szónak nem a klasszikus értelmében. Amikor otthonról dolgoztam, akkor nehezebb volt a feladatra koncentrálni. Így, hogy bejárok ide ez sokkal könnyebb, és persze ki is használjuk a ház adottságait, a stúdióban pedig egyszerűbb fotózásokat is meg tudunk oldani. Az élet mindig pezseg, emberekkel találkozom reggeltől estig.

GF: Min dolgozol most éppen?
DD: Egy érdekes programban veszek részt, ami számomra is újdonság, ugyanis tanítok. Tulajdonképpen workshopot tartok a Budapesti Műszaki Egyetemen Benczúr László egyik építész osztályának. A közös munka lényege, hogy festményeket adaptálnak a hallgatók makettekre, úgy hogy azok lefotózva az eredeti kép egyfajta absztrakciója legyen, de viselje magán az eredeti festmény értékeit. Ezeket a maketteket elemezzük közösen, majd bevilágítjuk és befotózunk. Számomra furcsa volt először, hogy ezeket a fogásokat, nem tanítják nekik külön az egyetemen, hiszen a MOME-n a makettekkel való „kommunikáció” szerves része volt munkáinknak. Érdekes látni hogyan állnak hozzá a feladathoz a hallgatók. Elsőre úgy tűnik, mintha semmit nem tudnának, nem érdekelné őket, de menet közben lépésről lépésre kiderül, hogy dehogynem – csak rá kell őket vezetni.

GF: Színház?
DD: Fú, nagyon sok a munka. Premier hetek vannak, hogy csak párat említsek Turandot Radnótiban, Shakespeare – Ahogy tetszik Kamrában, Földrengés Londonban (najó Vígben), és persze táncos bemutatók is lesznek szép számmal.

GF: Január végén láthattuk a M.U.L.T.I. című kiállításodat a Bethlen Galériában. Tervezel kiállítást a közeljövőben?
DD: Igen, terveben van már, lassan két éve készítek egy anyagot, ami komplexitását tekintve egy kiállításra alkalmas lehet, de még hiányzik pár kép, néhány részlet, illetve maga a kiállítás helyszíne is. A kínzó mindennapi apróságokról, sztereotip dolgainkról szól. Sok olyan apróságról, ami engem is frusztrál, vagy örömmel tölt el.
Színházi vagy táncelőadás képeket nem szívesen állítok ki többek közt azért mert inkább úgy tűnik, hogy nem dokumentarista vagy riport fotós vagyok, hanem reklámfotós – bár a valóságban szerintem nincs ekkora kontraszt. Az előadásokról készült fotókat eladhatóan kell elkészíteni, hisz ez az első inger amivel a néző szembesül mielőtt választ, mit is nézzen meg. Viszont egy kiállítás közel sem az eladhatóságról szól, bár az sem árt (nevet), de sokkal fontosabb, hogy a gondolatom és mondanivalóm egy jól megalkotott sorozatban a szemlélőknek adjon valami ingert, csontot amin rágódhat. Ilyen értelemben a színház és táncművészeti fotózás nem könnyű műfaj, hisz kész világokat kell fotóznom és a fűszer, amit hozzáteszek nem tépheti ki a képet az eredeti kontextusából. Nem az a típus vagyok, aki hivalkodni akar a képei mögöttes mondanivalójával, vagy hogy mit akarok üzenni azokkal, de egy kiállításnál ezek kulcsfontosságúak. Az általános elvárás magamtól a minőség, hogy a képeim ne legyenek üresek, és sokszor egyszerűen eszembe jut valami és azt létrehozom, de ettől még ezek a képek nem egy kiállítás képei.

GF: Mit gondolsz a mai fotós szakmáról?
DD: Nagyon túltelített a szakma és sajnos nem csak ügyes szakemberekkel, illetve a felvevő piac igénye egyre szegényedik. Nekem nagyon hiányzik valamiféle fotós platform, ahol az érdekérvényesítés valós módon működhetne. Egy időben elindult valami hasonló, amivel volt szerencsém találkozni, de nagyon profitorientált volt a kezdeményezés, nem is működött.

GF: Hogyan találtál ránk? (A GF-re)
DD: Azelőtt a CPD-nél nyomtattam ki a képeimet, aztán Vékony Dorottya ajánlott benneteket és Zoli is ismert titeket, aki még az EPS-ben nyomtatott nálatok. 2010-ben egy kiállításom kapcsán megkérdezte, hogy hallottam-e már rólatok? Már az első találkozás nagyon jó benyomás volt számomra így következő printjeimmel már alap lett a GicléeFactory (LFP). Tetszett, hogy kísérleteztek és nem csak egyszerűen szolgáltatásként tekintetek a fotónyomtatásra, hanem valamiféle közös műhelymunka zajlik és a minőség nálatok is elsődleges. Úgy általában a hozzáállásotok nagyon tetszik.

GF: Mi lesz még a mai program?
DD: Simkó Beatrix és Grecsó Zoltán kortárs táncművészek új duettjének próbája zajlik éppen itt a Jurányiban. Trisha (Simkó Beatrix) bármelyik percben beeshet és akkor mennem kell, mert az előadás látványvilágát tervezem és természetesen a pr fotókat is meg kell lőnöm nekik még ma, mert kell a pályázati elszámoláshoz. Ezen dolgozunk most éppen.

Budapest, 2016. 03.11. (x)


2015 Robert Capa nagydíj

Kudász Gábor Arion a Robert Capa Magyar Fotógráfiai Nagydij nyertese

Korábban már adtunk hírt róla, hogy Kudász Gábor Arion lett a Robert Capa születésének 101.-ik évfordulójára alapított ösztöndíj Nagydíjasa. A  budapesti Capa Központ,  évről évre a magyar fotográfia területén kiemelkedő teljesítményt nyújtó alkotókat kívánja díjazni. 2015-ben a zsűri által választott három ösztöndíjas: Kudász Gábor Arion, Sopronyi Gyula és Stiller Ákos lett. A zsűri döntése alapján az első alkalommal kiosztott Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíjat Kudász Gábor Arion Emberi lépték című sorozata kapta. Gratulálunk Arionnak és egyúttal nagyon büszkék is vagyunk, mert mi nyomtathattuk ki a Nagydíjas képeket! A rendkívüli fotókat a Tecco-Photo FineArt sorozatának 295 g-os FineArt Rag papírjára nyomtattuk, mely 100%-ban savmentes eljárással készülő pamut papír. Természetes fehér, ultra sima felülete tökéletesen alkalmassá teszi művészi fotók nyomtatására, archiválási célokra is, hiszen megfelel a legszigorúbb színtartóssági, öregedési és fényállósági kritériumoknak is. Az 50 db képből álló sorozatot 28,6×35 cm-es méretben nyomtattuk ki.

Kudász Gábor Arion: Emberi lépték

Könnyelműen kijelentjük, hogy ez vagy amaz a dolog emberi léptékű vagy azon túli, de az emberi tartomány pontos határainak kijelölése már jóval nagyobb kihívás.

Jacob Bronowski ezekkel a szavakkal nyitja nagyszerű könyvét, az Ember felemelkedését: Az ember egy különös teremtmény. Adottságai révén kiemelkedik az állatok köréből, így tőlük eltérően ő nem csupán egy alak a tájban, hanem alakítója a tájnak. Testében és szellemében a természet felfedezője, a mindenütt otthonosan mozgó állat, mely nem meglelte, hanem megteremtette otthonát az összes kontinensen.

Az emberi léptéket érzékelésünk legtávolabbi határai által magunk köré húzott horizont jelöli ki, ám a világegyetemről felhalmozott tudásunk java technológiai közvetítéssel jut el hozzánk. Legfőbb felelősségünk, hogy léptékünket meghatározva folytonosan megújítsuk helyünket a világban. Mások az embert lépték nélküli lénynek is nevezik hatásának jelentőségére utalva, ám ezzel akaratlanul elismerjük, hogy világunkban egyre kevésbé találjuk eredetünket és helyünket.

Munkám kezdetén saját horizontomat jelöltem ki, amely elég szűk, hogy belakjam, de elég rugalmas is, hogy megvizsgálhassak benne mindent mi emberi. Már az induláskor belebotlottam egy igen szófukar tárgyba, a téglába, amelybe oly sok emberi tulajdonság van préselve, hogy a későbbiekre nézve tökéletes jelképnek bizonyult.

Az első emlékeink erről az építőanyagról a ma épp háborúktól sújtott Szíriából származnak, egy Damaszkusz közelében fekvő Tell Aswad nevű kis településről. Érdekes módon a matematika is ebben a korban és vidéken bukkant fel civilizációnk hajnalán. Osztozniuk kell hát valami közösben. A matematikához hasonlóan a téglák esetében is az anyagi világ korábban folytonos szövetét szabványos egységeket kihasítva belőle felosztjuk, melyekből idővel addig soha nem látott építményeket hozhatunk létre. A tégla annak leegyszerűsített modellje, hogyan darabolható fel és érthető meg a felparcellázott univerzum. A tégla paraméterei visszavezethetők az emberi test méreteire, egy kéz araszára, egy láb hosszára, egy férfi testmagasságáral, az izmai erejére. Bár hatalmas fejlődésen ment keresztül az idők folyamán, mérete megnőtt, szerkezete és technológiája összetettebb lett, de még mindig a testünk igényeihez igazodik. A régi mértékegységekhez is az emberi test szolgált modellül. Számos ilyen szabvány létezett párhuzamosan és küzdött, küzd az érvényesülésért.

Amit kulturális evolúciónak nevezünk, lehetséges, hogy nem több mint a biológiai és technológiai élet halmazai közti átfedés. Nyilvánvaló, hogy az emberi kultúra nem létezhetne a folyton növekvő technológia nélkül. Minden élő vagy arra törekszik, hogy megtalálja a gyarapodásához ideális közeget vagy arra, hogy alkalmazkodjon az épp meglevőhöz. Vagy épp addig növekszik és szaporodik míg képessé nem lesz élőhelyének szükségletei szerinti megváltoztatására, annak saját képére formálására. Az esőerdők nedves klímát alakítanak ki maguknak, megfogják az esővizet és termékenyítik a talajt. Akárcsak az önálló atmoszférát teremtő erdők, úgy tesz a technológia is, a városok átformálják a környezetüket, saját virulens szabványaikhoz való alkalmazkodásra kényszerítve az élőlényeket. Úgy hiszem a határait közelítő a biológiai evolúció számára a technológiai evolúcióba való átmenet nem csak lehetőség hanem szükségszerűség. Nem szabadna emberi teljesítményként gondolnunk a szimbiózisra melyben a technológiával osztozunk, mivel az valójában az élet eszköze korlátainak leküzdésére és horizontjának tágítására. A mi szerepünk, hogy a megfelelő helyen és időben résztvehetünk a folyamatban.

A téglagyárakban eltöltött idő alatt a dolgozókat egyfajta érzékenyítési játékba vontam be. Megvizsgáltuk a gyártásfolyamatban betöltött szerepüket, feladatokon keresztül szembesítettem őket a kreativitás, mint alapvető emberi tulajdonság kimerülésével. Lehetőséget kaptak, hogy egy élő organizmus részeként visszapillanthassanak magukra és kérdéseket tegyenek fel a hozzá való viszonyukkal és szerepükkel kapcsolatban. Első modellem, Ottó három műszakban heti hat napot dolgozik. Nyolc órás műszakja alatt 18.000 darab téglát ereszt ki a présen, ami 3-4 családi házra való tégla. Éjjel az álmait is a téglák népesítik be, de húsz év alatt mióta a romániai gyárban dolgozik, állítja egyszer sem gondolkodott el azon, hogy mit építene ő az egy napra jutó mennyiségből. Ottó hat tégla magas, ennyit átlagosan 15 másodperc alatt állít elő. Fontos-e, hogy egy munkásnak pontos fogalma legyen álmai otthonáról? Láthatóvá tehető-e mit érez a fogaskerékké silányított ember?

Bármennyire is kétségesnek hangozhat, a teljességgel automatizált téglagyárak, amelyek dolgozóik többségétől megszabadultak a termelékenységnövelés érdekében, a biológiától a technológiához vezető átmenet figyelemreméltóan pontos és jelképes példájául szolgálnak.

Az ember-állat határvonal nem kevésbé tűnik önkényesnek, mint az ember-gép ellentét. Másképp fogalmazva, Ray Kurzweil szerint sebesen intim kapcsolatba kerülünk a technológiánkkal. Bár ahonnan én látom, a technológia nem a miénk, hanem az élet része.

kga003kga005     kga007

kga008    kga010kga001