GicléeFactory GicléeFactory GicléeFactory GicléeFactory GicléeFactory

Dömölky Dániel

Domolky_Daniel_portre

Dömölky Dániel Junior Prima Díjas fotós. 1985-ben Budapesten született, 2000 óta dolgozik fotósként, 2009-ben végzett a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem építész szakán. 2002-ben a Subscribe nevű zenekar fotósa lett, majd ezt követően a fotózás szinte összes területén kipróbálta magát. 2009-től a Katona József Színház, valamint a Duda Éva Társulat, 2011-től a Radnóti Színház, majd 2013-tól a Vígszínház hivatalos fotósa.

Danival a Jurányi Inkubátorházban találkoztunk, ami a kortárs művészetek, legfőképp a színház- és táncművészeti szcéna helyszíne. A házban Szmolka Zoltán grafikussal közösen rendezte be stúdióját az AIRLAB-et. Itt beszélgettünk.

GF: Mesélj erről a helyről.
DD: Ez egy csodás hely. Szeretek ide bejárni, mert amellett, hogy a tánc révén „helyben vagyis házon belül van a téma” olyan ide bejönni, mint egy laza munkahelyre – persze a szónak nem a klasszikus értelmében. Amikor otthonról dolgoztam, akkor nehezebb volt a feladatra koncentrálni. Így, hogy bejárok ide ez sokkal könnyebb, és persze ki is használjuk a ház adottságait, a stúdióban pedig egyszerűbb fotózásokat is meg tudunk oldani. Az élet mindig pezseg, emberekkel találkozom reggeltől estig.

GF: Min dolgozol most éppen?
DD: Egy érdekes programban veszek részt, ami számomra is újdonság, ugyanis tanítok. Tulajdonképpen workshopot tartok a Budapesti Műszaki Egyetemen Benczúr László egyik építész osztályának. A közös munka lényege, hogy festményeket adaptálnak a hallgatók makettekre, úgy hogy azok lefotózva az eredeti kép egyfajta absztrakciója legyen, de viselje magán az eredeti festmény értékeit. Ezeket a maketteket elemezzük közösen, majd bevilágítjuk és befotózunk. Számomra furcsa volt először, hogy ezeket a fogásokat, nem tanítják nekik külön az egyetemen, hiszen a MOME-n a makettekkel való „kommunikáció” szerves része volt munkáinknak. Érdekes látni hogyan állnak hozzá a feladathoz a hallgatók. Elsőre úgy tűnik, mintha semmit nem tudnának, nem érdekelné őket, de menet közben lépésről lépésre kiderül, hogy dehogynem – csak rá kell őket vezetni.

GF: Színház?
DD: Fú, nagyon sok a munka. Premier hetek vannak, hogy csak párat említsek Turandot Radnótiban, Shakespeare – Ahogy tetszik Kamrában, Földrengés Londonban (najó Vígben), és persze táncos bemutatók is lesznek szép számmal.

GF: Január végén láthattuk a M.U.L.T.I. című kiállításodat a Bethlen Galériában. Tervezel kiállítást a közeljövőben?
DD: Igen, terveben van már, lassan két éve készítek egy anyagot, ami komplexitását tekintve egy kiállításra alkalmas lehet, de még hiányzik pár kép, néhány részlet, illetve maga a kiállítás helyszíne is. A kínzó mindennapi apróságokról, sztereotip dolgainkról szól. Sok olyan apróságról, ami engem is frusztrál, vagy örömmel tölt el.
Színházi vagy táncelőadás képeket nem szívesen állítok ki többek közt azért mert inkább úgy tűnik, hogy nem dokumentarista vagy riport fotós vagyok, hanem reklámfotós – bár a valóságban szerintem nincs ekkora kontraszt. Az előadásokról készült fotókat eladhatóan kell elkészíteni, hisz ez az első inger amivel a néző szembesül mielőtt választ, mit is nézzen meg. Viszont egy kiállítás közel sem az eladhatóságról szól, bár az sem árt (nevet), de sokkal fontosabb, hogy a gondolatom és mondanivalóm egy jól megalkotott sorozatban a szemlélőknek adjon valami ingert, csontot amin rágódhat. Ilyen értelemben a színház és táncművészeti fotózás nem könnyű műfaj, hisz kész világokat kell fotóznom és a fűszer, amit hozzáteszek nem tépheti ki a képet az eredeti kontextusából. Nem az a típus vagyok, aki hivalkodni akar a képei mögöttes mondanivalójával, vagy hogy mit akarok üzenni azokkal, de egy kiállításnál ezek kulcsfontosságúak. Az általános elvárás magamtól a minőség, hogy a képeim ne legyenek üresek, és sokszor egyszerűen eszembe jut valami és azt létrehozom, de ettől még ezek a képek nem egy kiállítás képei.

GF: Mit gondolsz a mai fotós szakmáról?
DD: Nagyon túltelített a szakma és sajnos nem csak ügyes szakemberekkel, illetve a felvevő piac igénye egyre szegényedik. Nekem nagyon hiányzik valamiféle fotós platform, ahol az érdekérvényesítés valós módon működhetne. Egy időben elindult valami hasonló, amivel volt szerencsém találkozni, de nagyon profitorientált volt a kezdeményezés, nem is működött.

GF: Hogyan találtál ránk? (A GF-re)
DD: Azelőtt a CPD-nél nyomtattam ki a képeimet, aztán Vékony Dorottya ajánlott benneteket és Zoli is ismert titeket, aki még az EPS-ben nyomtatott nálatok. 2010-ben egy kiállításom kapcsán megkérdezte, hogy hallottam-e már rólatok? Már az első találkozás nagyon jó benyomás volt számomra így következő printjeimmel már alap lett a GicléeFactory (LFP). Tetszett, hogy kísérleteztek és nem csak egyszerűen szolgáltatásként tekintetek a fotónyomtatásra, hanem valamiféle közös műhelymunka zajlik és a minőség nálatok is elsődleges. Úgy általában a hozzáállásotok nagyon tetszik.

GF: Mi lesz még a mai program?
DD: Simkó Beatrix és Grecsó Zoltán kortárs táncművészek új duettjének próbája zajlik éppen itt a Jurányiban. Trisha (Simkó Beatrix) bármelyik percben beeshet és akkor mennem kell, mert az előadás látványvilágát tervezem és természetesen a pr fotókat is meg kell lőnöm nekik még ma, mert kell a pályázati elszámoláshoz. Ezen dolgozunk most éppen.

Budapest, 2016. 03.11. (x)

kepek_DD